Beszédes fejfák

Közeleg a nap. Már csak pár óra és mindjárt fejet hajtunk és gyertyát gyújtunk szeretteinkért, ismerőseinkért és mindazokért, akik már nem lehetnek velünk. Mert mi magyarok még a halál után is tudatni szeretnénk, hogy fontosak voltak néhányan nekünk. Talán a szokásosnál is több gondolat cikázik most a fejemben. A minap busszal jöttem haza és sorra hagytuk a kora reggel még üres sírkerteket. Az jutott eszembe, hogy ha ezek a fejfák mesélni tudnának! Sok érdekes dologra derülne fény és számtalan tanúlságos emberi sors bontakozna ki. Úgy, mint Nyírő József Kopjafák című könyvében. De hagyjuk most az irodalmat. Másképp megy oda a sírhoz az ember, ha ismerte rokonát  vagy csak pl: a nagyi és a szülők emlékeiből ismerős a nagypapa sokat hallott sztory-ja. Volt idő, amikor azt hittem idén értem is fognak gyertyát gyújtani és én majd egy távoli helyről figyelem őket. Hála a jó Istennek nem így történt. Nincs olyan perce ma már az életemnek, hogy ne adnék hálát mindenért: egy mosolyért, egy vidám napért és bármilyen hihetetlen, de még a szidásért is. Azt gondolom, ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül. Mégis, amikor az ember élete rendeződni látszik, bele sem gondol a beszédes fejfák történeteibe. Azt hiszem, így van ez jól. Egyszer egy évben, jó mélyen elgondolkodunk és a befelé tekintünk...
„Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek…” (Biblia)


.